Szóval az úgy volt, hogy Japán beszédgyakorlat órám volt. Ez egy elég messzi, teljesen különálló épületben van. Nem akartam az utcán menni, gondoltam az alagutakban gyorsabb lesz majd. Biztos gyorsabb is...annak aki tudja az utat. Amikor már 10 perce keringtem az a alagutakban, és nemhogy a termet, de az épületet se találtam, megkérdeztem egy szembejövő lányt, hogy hogy jutok el a University College épületbe. Egyszerűbbnek látta ha inkább elvezet. Még most sem tudom hogy lyukadtunk ki ott, de nagyon örültem. Én kis naiv, gondoltam óra után ugyanazon az úton csak visszatalálok már a BTK épületébe, ahonnan elindultam. Hát nem. Csak keringtem az alagutakban. Volt olyan ahol egy lélek sem volt, a falakra meg csikóhalak meg sellők meg mittudomén mik voltak festve. Kicsit olyan érzésem volt mint valami egérnek egy labirintusban. Egy idő után már nagyon ki akartam jönni, fogalmam sincs hány utcát mehettem. Végül a központi épületben kötöttem ki. Ott aztán nem kísérleteztem tovább, kimentem az utcára és elgyalogoltam a koliig. Télire meg kell tanulnom az alagutakat. Ennek fele sem tréfa!

Vacsoránál elhoztunk pár cheese strings-et. Úgy 12-őt, igazából. Aki nem tudná mi az: ez egy kis sajtrúd (különböző féle sajtból lehet) amit bármikor el lehet rágcsálni, és nagyon szigorú szabály van arra, hogy hogyan kell elfogyasztani. Nem harapjuk, hanem csíkokat szaggatunk belőle, és úgy esszük meg!

A csomagoláson még figurák is vannak, hogy tudd milyen alakzatra kell letépkedni (?). Természetesen én haraptam. Ez mindenkit mélyen megrázott aki szemtanúja volt ennek a lobbiban. Megbocsáthatatlan barbárság. Persze megmutatták hogy kell enni, de én csak azért is haraptam. Itt gondolkoztam el azon, hogy vajon mennyire igyekszek alkalmazkodni a kanadai kultúrához. Kisebb fajta rezisztenciát vélek felfedezni. Értem én, hogy ők tépkedik a cheese string-et, nem is bántom őket emiatt, de ha nem baj, én nem csinálom (most elemezhetnénk, hogy ez a DMIS melyik szintje - Developmental Model of Intercultural Sensitivity). Ez kicsit olyan, mint azok a pillanatok, amikor az agyam tiltakozik az angol nyelv ellen, és átkapcsol magyarra. Reggelente például rendszeresen magyarul köszönök a takarítónéninek, majd csodálkozok, hogy miért néz furán. Olyan is volt már, hogy Bryn-től kérdeztem valamit magyarul, ő meg illedelmesen mondta, hogy ez nem tudja mit jelent. Jack, a maláj haverom olyankor csak visszakérdez, hogy "Hehh?". Aztán persze a magyar óráimon meg van, hogy csak angolul jut eszembe egy szó. Tipikus.

Most hétvégén elmentünk a winnipegi Art Gallery-be. Ez bent van a belvárosba, kb 15 percre kocsival innen. Az első emelet teljesen az inuit művészetnek volt szentelve. Különböző csontból, viaszból, kőből faragott sámán, ember és állat figurák voltak itt. Mint már mondtam korábban, nagy hangsúlyt fektetnek az indigenous emberek kultúrájának megőrzésére és ápolására Manitobában. A második és a harmadik emeleten már 16-20. századi festmények voltak, leginkább kanadai művészektől. A negyedik emeleten egy tetőtéri terasz volt szobrokkal. Annyira nem nagy épület, illetve volt olyan terem amelyik zárva volt, úgyhogy másfél óra alatt végig is jártuk a galériát. Ezután este elmentünk egy bárba ahol épp improvizációs jazz est volt és a manitobai egyetem jazz szakos diákjai csillogtathatták meg tehetségüket. Én most hallottam először élőben jazz-t. Nem a kedvenc zenei stílusom, sőt mondhatni elég távol áll tőlem, de mégis nagyon tetszett az egész! Tisztára úgy éreztem magam mintha a Kalifornia Álom-ba csöppentem volna. Ráadásul nagyon jó volt látni ennyi tehetséges embert egy helyen!

Tegnap este Jen, a kanadai ismerősöm a magyar óráról, meghívott egy wedding social-re, csak, hogy legyen már részem valami igazán winnipegi dologban. Mint mondottam, a 'social' az itt tulajdonképpen a partival egyenlő. A különbség annyi, hogy egy 'social' mindig fizetős, és valamilyen céllal rendezik. Egyébként ez csak ebben az államban van. Kanada többi részén valószínűleg ugyanúgy nem tudják mi az a 'social', mint ahogy én sem tudtam eleinte. Na most, a wedding social az egy olyan buli amit esküvő előtt a menyasszony és a vőlegény szervez azzal a céllal, hogy a belépőjegyek, a fogyasztott italok és a tombola jegyek árából pénzt gyűjtsenek maguknak. Egy wedding social-re majdnem bárki elmehet, akit meghív a menyasszony vagy a vőlegény családjából valaki, és akit meghívtak, az meg igazából azt visz még pluszba akit akar. Tehát random emberek is felbukkanhatnak a pénzgyűjtő elő-lagzitokon. Egy tornacsarnokot béreltek ki erre a bulira, DJ-vel meg mindennel, és 10 dollár volt a belépő. Volt némi rágcsa meg szendvics, illetve alkohol mentes italok. Minden egyébért fizetni kellett. Nekem ez egy nagyon furcsa élmény volt. Igazából nem is nagyon értettem, meg olyan hihetetlen volt, hogy az a pénz amit a vőlegény és a menyasszony beleöl ennek a megszervezésébe, az tényleg vissza is térül. Mondtam is, hogy ez furi, mert Magyarországon a lagzin szokás pénzt adni. Mondták, hogy igen, itt is adnak a lagzin is pénzt. Ó. Szomorú voltam, mert nagyon meg akartam nyerni az egyik tombolát, ami egy nagy kávé csomag volt, legalább egy évre elegendő Starbucks kávékkal meg bögrékkel, de nem jött össze. Kénytelenek leszünk a menzás kávét inni így, hogy a jó kis etiópiai dark roasted kávém elfogyott. Mikor visszaértem a koliba, a többiek éppen reversed strip poker-t játszottak a lobbiban (tehát öltözős pókert. Az ivós/vetkőzős játékok ki vannak tiltva). Itt a lényeg az, hogy aki megnyeri a kört, az ráadhat 3 ruhadarabot valakire, vagy 1-et 1-et 3 különböző emberre, vagy levehet 3-mat magáról. Így történt az, hogy ott ültünk nyolcan, sapkában, poncsóban, fürdőköpenyben, téli kabátban, zoknival a kezünkön, illetve van aki alsónadrággal a fején. Az emelet-felelős (merthogy a koliban minden emeleten van egy felelős diák) meg is dicsért minket, hogy ezt elég kreatívan összehoztuk. 

Holnap este Jets meccsre megyek. Ez lesz az első igazi jéghoki meccsem itt Kanadában (mármint én csak néző leszek). :) De addig is, tanulok a keddi japán zh-ra. :D