Csak úgy repül az idő! Már több mint egy hónapja itt vagyok (és még nem falt fel egy medve, nem támadtak meg a kanadai ludak, nem ütött el egy jávorszarvas, és még halálra sem fagytam). Múlthét csütörtökön ezt szépen meg is ünnepeltük itt páran a koliban. A kedvenc pillanatom az volt, amikor Rachellel éjfélkor Taylor Swift-et "énekeltünk". A többi kicsit homályos, no de nem is ez a lényeg, hanem!!!!....ráleltem 2 magyar emberkére is mióta itt vagyok. Pontosabban ők találtak rám. Az egyikük egy 40 év körüli hölgy, aki a Magyar Házban dolgozik önkéntesként, és Kőrösi-Csoma ösztöndíjjal van itt. Vele úgy ismerkedtem meg, hogy Steve, az egyik diákom is ott önkénteskedik, mivel a felesége félig magyar, és mondta, hogy van ott egy magyar hölgy, nagyon kedves, és szerinte örülne neki ha felvehetné velem a kapcsolatot, úgyhogy ha nem gond, megadná neki az elérhetőségem. 1-2 napra rá már írt is a hölgy, el is kezdtünk beszélgetni, és elterveztük, hogy mivel ő is szeretne pár helyre utazni, meg én is, így együtt is mehetünk akár, meg majd szétnézünk még a városban, elmegyünk múzeumba meg ilyenek. Örültem, hogy végre nem csak én vagyok itt az egyedüli magyar, és, hogy van valaki akivel a saját nyelvemen beszélhetek, illetve, hogy nem kell majd egyedül utazgatnom. Aztán másnap meg megismerkedtem egy magyar fiúval. Épp a magyar órára igyekeztem csütörtök este, amikor láttam, hogy ott ácsorog valaki a folyosón a termünk előtt. Kérdezte, hogy én vagyok-e magyar tanár, majd bemutatkozott, magyarul. Én hirtelen úgy összezavarodtam, hogy félig angolul, félig magyarul feleltem neki, majd amikor elkezdett folyékonyan magyarul beszélni, akkor realizáltam, hogy ő valószínűleg nem a kezdő magyar csoporthoz kíván csatlakozni, és nem is egy magyarul jól beszélő kanadai. Iminek hívják, 4 éve költöztek ki a családjával, mert az apukája itt kapott munkát, és azóta itt élnek Winnipeg-ben. Ő is itt tanul az egyetemen, úgyhogy úgy talált rám, hogy meglátta, hogy van magyar óra, és úgy volt vele, hogy akkor megnézi már magának a magyar lektort, mert hát mégis csak tartsunk már össze. Felajánlotta, hogy bármilyen segítségre szükségem van, nyugodtan szóljak. Végre nem én vagyok az egyetlen magyar itt az egyetemen! Juhúúú! :D Másnap össze is futottunk egy kávéra, meg most a hét elején elmentünk együtt bevásárolni. És véééégre beszélhettem magyarul. A magyar órán kívül nem igazán használom a magyart mióta itt vagyok, úgyhogy nagyon örülök, hogy ilyen random összeismerkedtem két magyar emberrel is egy hét alatt. :) Talán most már tényleg nem veszek el. :D

A hétvégém tanulósan telt. Mint azt már említettem, itt az a szokás, hogy minden tárgyból (még az előadásokból is) rendszeresen van kis vizsga, természetesen mind majdnem ugyanabban az időpontban. Ezen a héten, kedden, pszichológiából volt midterm vizsga (meg Japánból, de azt már nem is mondom, mert abból minden átkozott nem írunk). Na...sokan kérdeztétek már, hogy milyen kultúrsokk ért mióta kint vagyok, én meg nem igazán tudtam olyan hú de nagy, tényleg lesokkoló dolgot említeni....egészen idáig! Merthogy a pszichológia..hajjajj....igyekszek szavakba önteni. Szóval, amit itt meg kellett tanulni a kis vizsgára, az kb az a mennyiség amit otthon egy decemberi vizsgára tanulunk meg (nyilván ez azért is van, mert itt heti 2-3 óra van egy tárgyból). Ez idáig oké. Na de a vizsga! Ez a kis "szösszenet" olyan volt mint otthon egy rendes vizsga. Ha nekem tényleg számítana, hogy itt milyen jegyet kapok, valószínűleg sírva jöttem volna ki a teremből. Valamilyen oknál fogva itt a tanárok IMÁDJÁK  a multiple-choice teszteket (amikor 4 válaszlehetőség van megadva). Én eleve hányok tőlük. Már elnézést. Aki szeret lottózni, annak mondjuk biztos szimpi. A pszicho teszt olyan volt, hogy külön egy bubble sheet-en (külön válasz lap amit elektronikusan értékelnek ki) kellett ceruzával besatírozgatni a helyes választ. 55 kérdés volt, 50 perc. Ezzel idáig még nem is lenne gondja az embernek, viszont a kérdések brutálisak voltak......azt éreztem, hogy, szemben a magyar egyetemi oktatással, itt nem az a lényeg, hogy te megtanultad-e a definíciókat, tudod-e ki volt Xy, álmodból felébresztve el tudod-e mondani milyen kutatási módszerek vannak, hanem inkább az a lényeg, hogy amit megtanultál, felfogod-e, és tudod-e alkalmazni. Mondjuk ez tök jogos, viszont amikor a tanóra abból áll, hogy csak megbeszéljük a definíciókat, meg megtanuljuk, hogy ki ki volt és mit kutatott, meg talán 1-2 példát említünk, akkor kicsit szíven üti az embert amikor a teszt mini esettanulmányokból áll, és neked a nagyon hasonló 4 válasz közül el kell döntened, hogy az adott példa/eset mögött milyen kutatási módszer/elmélet stb van, vagy mivel magyarázható az adott példa. Még ezzel se lenne gond, HA: 1, a könyvben szerepelnének hasonló példák   2, az óra nem abból állna, hogy csak definíciókat beszélünk meg, hanem mondjuk mögé rakunk egy-egy esettanulmányt is. Én úgy gondolom, hogy 3 hétnyi pszichológia kurzus után nem biztos, hogy az emberek minden összefüggést átlátnak, és kellően ki tudnak elemezni 55 mini példát. Mondjuk nekem nem oszt nem szoroz, mert csak hobbiból tanulom ezeket a tárgyakat, de akinek tényleg fontos hányast kap....hát.....khm. Egyébként így már kicsit jobban értem, hogy hogy lehet az, hogy az elsősök 70%-a kibukik első év után az egyetemről. Ráadásul itt brutálisan nagy szintbeli különbség van a középiskola és az egyetem között. Ezt többek között Imi, a magyar srác, is megerősítette, mivel ő anno itt fejezte be a középsulit. Itt úgy megy, hogy már gimiben is te döntöd el milyen tárgyakat akarsz tanulni (néhány kötelező van csak, mint pl az angol és a matek, de matekból is eldöntheted, hogy milyen szinten szeretnéd tanulni). Mesélte a srác, hogy angol órán csomószor volt az a feladat, hogy olvasni kellett egy adott könyvet, és arra kaptak jegyet. Arra, hogy ültek, és olvastak. De mint kiderült, az sem ritka, hogy valaki tizenévesen nem tudja a szorzótáblát. Tehát gyakran megesik, hogy az emberek bekerülnek egyetemre, majd ki is kerülnek ugyanazzal a lendülettel. :D És akkor itt említeném meg azt a (szomorú) tényt is, hogy a történelem, nem kötelező tantárgy, csak általános iskolában. Oké, hogy Kanada idén 150 éves csak, és lehet, hogy amit kell, azt belenyomják a gyerekek fejébe 4 év alatt is, felső osztályban, de ömm...izé, a világ azért elég nagy. Arról nem beszélve, és itt akkor elérkezünk a másik kultúrsokkomhoz, hogy megesik, hogy a saját kultúrájukról sem feltétlen tudnak mindent az itt élő emberek. Most lesz ugyanis Hálaadás, pontosabban 3 nap múlva (tehát hétfőn nincs suli, jeeee), de én ezt a múlt héten még nem tudtam, csak annyit láttam, hogy a menzán mindenhol pulykás díszek vannak, tehát biztos valamikor mostanában lesz majd Hálaadás. Megkérdeztem hát öreg cimborámat, Brynt, hogy mikor van Hálaadás. Azt mondta nem tudja. Mondom miért, mozgó ünnep? :D Hangzott vissza a kérdés, hogy az mi. Hát, mondom, mint a húsvét. Miért, az nem mindig húsvét hétfőn van? Hajjajj. No, mindegy. Kérdeztem, hogy ez az amerikai Hálaadással azonos-e. Nem tudta. Oké. Kérdeztem, hogy ugyanakkor van-e itt a Hálaadás, mint az USÁ-ban. Szerinte nem. Oké. Kérdeztem miért nem; azt nem tudta. Na, nem baj, úgy voltam vele nem adom fel. Mielőtt kijöttem, direkt nem csináltam ilyen mély Kanada kutatást, hogy minden féle preszuppozíciótól mentes legyek, mely esetleg befolyásolni a kulturális tanulásom, illetve meg mert úgy voltam vele, hogy majd itt, az adott kultúrában élve szépen mindent megtudok a kanadai kultúráról és a történelemről az itt élő emberektől. Úgyhogy ahelyett, hogy azonnal felcsaptam volna a Google-t, megkérdeztem még pár kanadait, hogy mikor van Hálaadás, mi a történelme az itteni Hálaadásnak, és miért van más napon, mint az USÁ-ban. Jó páran tudták a választ, hogy október 2. hétfője, de sajnos itt ki is fulladt mindenki. Hogy miért adunk hálát, meg miért pont azon a napon...hát...a fene se tudja. Volt is emiatt egy kisebb összetűzésünk öreg barátommal, aki szerint nem lényeges tudni, hogy mikor van Hálaadás, illetve, hogy mi a történelme, mert ez egy teljesen jelentéktelen ünnep, ami csak "megtörténik", és nem kulcsfontosságú része a kanadai nemzeti identitás-konstrukciónak, plusz biztos van olyan kevésbé fontos magyar nemzeti ünnep amiről én sem tudok semmit. Én erre csak annyit mondtam, hogy szerintem nem árt tudni az ilyesmit, ha már egyszer a kultúrád része, függetlenül attól, hogy te mennyire azonosulsz ezzel az ünnepel vagy a mögötte lévő ideológiával. És ezt így itt is hagyom most, hogy mindenki elmélkedjen egy kicsit a nemzeti ünnepek jelentőségéről, illetve, arról, hogy mennyiben meghatározó mondjuk egy-egy magyar ünnep a nemzeti identitásunk tekintetében, vagy mi az ami tényleg része kell, hogy legyen a kulturális tudásunknak.

A tegnapi napom fele azzal telt, hogy segítettem egy szlavisztika mester szakos csajszinak a prezentációjában, ugyanis 2 hét múlva lesz a BTK-n egy szimpózium, ahol prezentálni fog Bulgakov-ból. Nem mintha orosz irodalom szakértő lennék, de mondta, hogy még soha életében nem prezentált (mester szakos!!), én meg igen, meg amúgy is meghívott múltkor egy kávéra, úgyhogy mondtam neki, hogy szívesen meghallgatom a prezijét ha az segít neki. Kultúrsokk 2.0.: Itt az emberek felolvassák a jegyzetüket. Mondtam neki, hogy ez nem bizti, hogy annyira élvezhető lesz, mire ő annyit mondott, hogy de hát itt nem elvárás, hogy magadtól beszélj valamiről; mindenki csak felolvassa a papírkáját (egy szimpóziumon....), és kb csak a doktoranduszok meg a professzorok adnak elő úgy igazán. (MI VAN??) Láttam lelki szemeim előtt Bajnóczi tanárnő arcát ha ezt most hallaná....hjajj, a jó öreg Business English órák, amikor úgy mentünk ki prezentálni, hogy belenézni se mertünk a jegyzeteinkbe, nemhogy felolvasni. Mondjuk ezt a tendenciát amúgy sok külföldi hallgatónál észrevettük már otthon is bizonyos órákon. Na, mindegy, szóval kávé meg orosz irodalom egy napsütéses csütörtök reggelen. Még jó, hogy szeretem Bulgakov-ot.

Zárásul pedig elmesélem hogyan kémkedtünk egy mosómedve után. Csak mert úgy érzem oly pejoratívan nyilatkoztam a kanadaiakról meg az oktatási rendszerükről, hogy muszáj kompenzálnom valami neutrálisan vidám sztorival. Szóval, 2 nappal ezelőtt, magyar óra után az egyik diákommal, Steve-vel, leragadtunk a Fletcher Argue épületben beszélgetni (megesik. már csak azért is, mert mindig érdeklődnek a legújabb kanadai kalandjaim felől, és órák előtt mindig megdumáljuk kivel mizu), már olyan este 9 fele lehetett (a magyar órák mindig este vannak). Egyszer csak Steve felkiált, hogy "nézd, ott egy mosómedve". Rólam tudni kell, hogy imádom az állatokat. A múltkor is majdnem kiugrottam a kocsiból amikor egy borzot láttunk valakinek a kertjében, de Bryn meggyőzött, hogy a borz nem lenne ugyanilyen lelkes. Szóval, mosómedve. Éppen flangált fel a lépcsőn az épület előtt. Felcsillant a szemem, kérdeztem, hogy utána megyünk-e. Szerencsére Steve megértette a lelkesedésem (persze, hogy megértette, hisz szociális munkásnak tanul, biztos találkozott már nehezebb esetekkel is) és azonnal rávágta, hogy "Naná!". Tehát elindultunk a mosómaci után, fel a lépcsőn, le a lépcsőn, át a korláton stb. A mosómedve nem akart barátkozni, úgyhogy felmászott a fára. Mi meg álltunk, és néztük, hogy jajj de cuki. És mi nyertünk, mert egy fél óra után ő megunta, lemászott a fáról és csalódottan elballagott, ha már így megzavartuk az esti kukázása közben. Hozzá tartozik azért az igazsághoz, hogy amikor jött le a fáról, kicsit közelebb löktem Steve-et, hogy inkább őt egye meg először, ha esetleg olyan kedvében lenne. Amúgy ezt szeretem Kanadában. Mókusok rohangálnak minden fele az egyetemen, éjszaka meg szarvasok a koli előtt, meg mosómedvék is, mint megtudtuk, a kertvárosban meg borzok flangálnak. Kinek kell ennél több? :)