Csütörtökön a tanszékvezető elvitt várost nézni. Róla annyit kell tudni, hogy egy 67 éves ukrán/angol "bácsika", és mindent tud Winnipegről és külterületéről. Valószínűleg mindketten rövidebb túrára számítottunk, de végül egy 10 órás kis kirándulás lett belőle, és szerintem elmondhatom, hogy többet láttam ezalatt Winnipegből, mint a többsége azoknak akik itt élnek :D

Kezdésnek a mennonita központba mentünk, mert van ott egy tök jó kis bolt ahol olyan kézzel készült cuccokat, kávékat, csokikat árulnak amiket harmadik országbeli emberek csináltak, és a bolt nem húz le profitot a termékek árából, hanem az visszamegy azokba az országokba ahol készítették az adott dolgot, ezzel is segítve őket. Itt kaptam egy jó nagy csomag etiópiai kávét. Ezután beugrottunk a Value Village-be, ami egy nagy áruház, közel az egyetemhez, és első sorban használt ruhákat lehet ott kapni, de vannak könyvek, tálak, poharak, evőeszközök meg mindenféle más cuccok is ott. Tekintve, hogy nincs téli kabátom meg csizmám, ez a hely még hasznos lehet később.

Innen a belvárosba vezetett az utunk. Először megálltunk a híres Fort Garry Hotelnél. Ez a legrégebbi szálloda Winnipegben. Néhány évtizeddel ezelőtt le is akarták rombolni, de egy helyi üzletember megvásárolta az akkori tulajtól, felújíttatta, és azóta már műemléknek is nyilvánították. Úgynevezett chateau stílusban épült, és elég fancy kívülről és belülről is. Trudeau pár évtizeddel ezelőtt ennek a szállodának a báltermében kiáltotta ki hivatalosan is Manitoba államot multikulturális államnak (én magam eddig nem is nagyon találkoztam konkrétan kanadai emberrel). Elvileg van itt egy bizonyos szoba amiben kísértet van, és akik bejelentkeznek oda, nem sokkal később ki is csekkolnak inkább. Hát, nem tudom... :D Ezután a Forks-hoz mentünk tovább. Ez egy bevásárlóközponthoz hasonló hely (shopping centre) a belváros közepén, a Vörös folyó mentén. Van itt mindenféle üzlet, art gallery, hotel, piac, színház fiataloknak. A Forks Market Plazaban szétnéztünk pár kisebb boltban, illetve felmentünk a tetőtéri teraszra, ahonnan rá lehet látni a belvárosra (balról a 4. épület a Fort Garry szálloda, a jobb oldali legszélső épület pedig a vasútállomás):

A Forks-nál folyik az Assiniboine folyó is, úgyhogy lementünk azt is megnézni, illetve megnéztük az Oodena Celebration Circle-t, ami tulajdonképpen az őslakosok számára készült emlékmű. Winnipeg történelméről röviden annyit, hogy első lakosoknak többnyire a métis (ejts: méti) embereket tekintik. Mái napig vannak páran, és rezervátumokban élnek, távol a várostól. Természetesen sok más ősi népcsoport is élt itt régebben (krík, assziniboinok). Nagyon nagy kultúrája van itt a métis embereknek. A város kellően megemlékezik róluk. Az alábbi ún. Oodena Celebration Circle-nél szoktak tartani különböző métis eseményeket, megnyitókat, de néha csak sima színdarabokat is. (a barna, hosszúkás dolgok a köveken a békepipákat hivatottak szimbolizálni):

Megtudtam, hogy Winnipeg neve krí nyelven mocsaras vizeket jelent, illetve Myroslav mesélt Manitoba történetéről, hogy kik is voltak az első lakosok itt, és kiket értünk "indigenous" (és nem aboriginal) emberek alatt. Igazából az egész államon belül élnek még mái napig is métis emberek, inuitok, krík stb; legtöbbjük rezervátumokban. Lementünk a folyó partra is, a Fors központ mellett. Itt találkozik a Vörös-és az Assiniboine folyó. Télen amikor befagy a víz, a folyó felszínén rendezik meg az ún. Festival du Voyageur-t, ami az egyik legnagyobb esemény itt Winnipeg-ben. Konkrétan éttermek települnek ki a jégre és emberek korcsolyáznak mindenhol (általában 1m vastagságú jégpáncél fedi a vizet). 

Ezután autóba pattantunk és elindultunk északnak, a Vörös folyó mentén, ki a városból. Elmentünk az egyik gáthoz, ami kb 20 percre van Winnipegtől; ott lementünk, néztük ahogy a pelikánok csemegéznek a vízből, majd bementünk az egyik legrégebbi tipikus észak-amerikai bárba, a Skinner's-be fagyizni.

Kicsit később visszamentünk a városba, hogy ebédeljünk valamit. Az Exchange District-ben álltunk meg. Ez egy több utcából álló városrész, ami arról híres, hogy az épületei chicago stílusban épültek és remekül idézik az 1920-as évek Amerikáját, így ha hiszitek ha nem, nagyon sok amerikai filmet forgatnak itt rendszeresen, már csak azért is, mert itt olcsóbb a forgatás. :D 

Ebéd után szétnéztünk még kicsit a környéken. Elmentünk a St. Boniface negyedbe, ami Winnipeg francia része. Itt lakik a legtöbb francia nyelvű ember Winnipegben. Még saját egyetemük is van itt, ahol csak francia nyelven folyik az oktatás. A házak meg totál úgy néznek ki mint a 19. századi amerikai filmekben a kertes házak. Ezután elmentünk megnézni a Legislative Building-et (látogatói kártyával bármikor be lehet menni szétnézni). Amellett, hogy az épület kívül-belül önmagában is gyönyörű a klasszicista és a modern elemek ötvözésével, elvileg még a képviselők/miniszterek is olyan jófejek itt, hogy simán bekopogtathatsz és mondhatod, hogy erről meg erről szeretnél beszélni (Myroslav egyszer megcsinálta :D). Ráadásul még a mosdó is márványból van. Amikor odaértünk, épp egy békés tüntetés zajlott éppen a métis emberekkel.

Mivel én eléggé megszállottja vagyok a természetnek, az épület bejárása után újra autóba ültünk és elindultunk St. Andrews-ba, a Lower-Fort Garry nemzeti parkba, de előtte beugrottunk az Aboriginal Centre-be, ami régen vasútállomásként funkcionált, de ma már a különböző népcsoportok hivatalos központjaként üzemel. Lower-Fort Garry kb 1 órára volt innen, egy nagy puszta közepén. Kb úgy kell ezt a helyet elképzelni, mint az ópusztaszeri nemzeti parkot. Ugyanúgy van egy belső rész, ami Manitoba történelmét és népcsoportjait mutatja be; és van egy külső rész a Vörös folyó mentén, ahol pedig még a 19. századból fennmaradt házak vannak. Viszont azon kívül, hogy minden kis ház úgy van berendezve, mint anno az 1850-es években, még telepeseknek/métisnek öltözött emberkék is vannak bennük, akik tulajdonképpen szerepet játszanak, ezáltal röpítve vissza a látogatókat az időbe (amúgy ez ilyen nyári diákmunka. elég menő). Szóval ezt úgy kell elképzelni, hogy bemész az egyik házikóba, és ott ül Mrs. Smith, éppen terítőt varr, vidáman üdvözöl, majd elmeséli, hogy az ura most nincs itthon, hanem kint dolgozik a Hudson öbölben (akkoriban a Hudson öböl adta a legtöbb munkát a manitobai embereknek), és, hogy csak ideiglenesen laknak itt. Eleinte nevettem, mert olyan abszurd volt az egész, de aztán ahogy házról-házra jártunk, tényleg kezdett olyan érzésem lenni, mintha az 1800-as években lennénk, ráadásul tök hitelesek voltak ezek az emberkék. A legviccesebb pillanat talán az volt amikor bementünk a kovács műhelyébe, és bejött egy csapat emberke, akikről szintén azt hittem, hogy szerepjátékoznak a ruhájuk alapján, majd kiderült, hogy nem, ők csak hutteriták (szintén egy vallási csoport). Khm. :D 

Mikor végigjártuk a nemzeti parkot már majdnem 5 óra volt, de úgy döntöttünk, hogy elmegyünk még az Oak Hammock Marhs-ba, ami kb olyasmi mint...mondjuk a Kiskunsági Nemzeti Park. Különböző tanösvények vannak, lehet csónakázni a tavon, madarakat megfigyelni a bozótból, előadásokat meghallgatni az ottani élővilágról stb. Rajtunk kívül senki sem volt ott. Csak az ürgék, a kanadai ludak (mondjuk azok kb még a városban is ott vannak), a kacsák meg egyéb madárkák. Mi csak egy kis tört tettünk az egyik tó körül mert már elég fáradtak voltunk és a szél is kezdett felerősödni. Minden esetre gyönyörű volt a látvány. Simán el lehet itt tölteni egy egész napot is mire bejárod a legtöbb ösvényt. 

Ez volt a túránk utolsó állomása aznap. Majdnem este 8 volt mire visszaértünk a városba. Beültünk meginni egy italt a St. Vital központnál lévő egyik menő bárba és megvártuk, hogy Iryna jöjjön értem. Nagyon sok mindent láttam egy nap alatt és nagyon sokat megtudtam Manitoba történelméről és az itt élő emberekről, aminek nagyon örülök. Igyekszem még most kihasználni az időt és minél több helyre menni, amíg nem jön a tél. :D 

Szerdán volt az orientáció második napja. Ennek köszönhetően először buszozhattam Kanadában. Az egyetem elég messze van a külvárostól, úgyhogy kb 1 óra oda az út busszal. Max (Iryna fia) kikísért a buszmegállóba reggel, aminek nagyon örülök, mert ha nem mondja, nem tudtam volna, hogy az egy buszmegálló ahol megálltunk. A külvárosban, illetve a kevésbé fancybb helyeken a buszmegálló tulajdonképpen egy padot jelent. :D Itt nincsenek random padok az utcán. Nem. Ha padot látsz valahol, na az egy buszmegálló. De tényleg. A tájékozódást néhány helyen még egy villanypóznára felrögzített kb A/5-ös fehér tábla segíti, amit 5 méterről már ki nem szúrsz, rajta egy "T" betűvel (mint "transit", mert itt nem busz van, hanem tranzit, ami igazából busz, de ez már nem menő szó). A centrumban viszont már ilyen menő, télen fűtött, megállók vannak:

Amit tudni kell az itteni buszozásról az leginkább az, hogy az embereknek általában Peggo kártyájuk van, amire mindig töltenek valamennyi pénzt, és ezt a kártyát csippantják le felszálláskor egy kis masinánál a buszvezetőnél. Éppen ezért itt csak első ajtós felszállás van, és nincsenek is ellenőrök. Természetesen jegyet is lehet venni ötösével/tízesével (vagy egyesével a buszon), ami kb úgy néz ki mint egy kis zöld bélyeg. Ezt be kell dugni a masinába, az nyomtat neked egy transzfer szelvényt bar kóddal rajta ami 75 perces utazásra jogosít fel akárhány átszállással azon a 75 percen belül. Tehát pl ha rossz buszra szálltál de már érvényesítetted a jegyed, semmi baj, mert a transzfer szelvényed még 75 percig érvényes. Csak le kell csippantanod ugyanannál a masinánál ha átszállsz másik járműre (igazából itt csak busz van). A buszok így néznek ki:

Amikor felszálltam a buszra, tisztára úgy éreztem magam, mint egy cserediák (mondjuk már akkor is amikor Iryna megmutatta otthon hogyan kell megnyitni a zuhanyt - máshogy). Fogalmam sem volt hogy kell bedugni a jegyet, vagy mi történik utána, kell-e mondanom valamit. :D A buszvezetőnek is azonnal leesett, hogy feltehetőleg nem vagyok idevalósi, úgyhogy rögtön mondta mit hogy kell csinálni, és felajánlotta, hogy ha bármilyen kérdésem van, nyugodtan szóljak, vagy mondjam nyugodtan hova megyek, és segít. Hihetetlen. Itt komolyan mindenki ennyire jófej. :) Amikor felszálltam a buszra, több meglepő dolog is fogadott. Először is, fogalmam sem volt hogyan kell jelezni, mert nem voltak gombok. Mit csinál ilyenkor az ember? Figyeli a többieket. :D Az ablakoknál minden buszon fut végig egy sárga zsinór, és mint kiderült, azt kell megrángatni ha le akarsz szállni, különben nem áll meg a busz a megállónál. Nagyon oldschool. (a képet nem én készítettem)

Aztán nincsenek automatikusan nyíló hátsóajtók. Konkrétan neked kell kinyitnod őket ha ott szeretnél leszállni, méghozzá úgy, hogy kinyomod az ajtót. Szerintem pont ezért lehet az, hogy inkább mindenki elöl száll le, mert ott úgyis kinyitja a vezető. :D Kicsit úgy éreztem magam, mint aki időutazott.

A buszmegállók nagyon bonyolultak, és sok van belőlük. Az egyetem például 40 buszmegállónyira van majdnem, és itt a megállók szerintem, ahogy nagyjából megfejtettem, körzetenként vannak elnevezve, de még a körzeteken belül is jelezve van, hogy most az a déli, északi, keleti, nyugati rész, és azon belül melyik megálló (pl: Westbound Aldgate, Abbotsfield vagy Eastbound Aldgate, Paddington stb.). Egyes buszok meg bizonyos megálló után más járatszámmal közlekednek tovább. Ahogy megfigyeltem, az itt élőknek is elég bonyolult tud ez lenni, mert az utazásom során többen is odamentek a buszsofőrhöz kérdezni valamit. Viszont ami tök jó, hogy este 7 után megkérheted a buszvezetőt, hogy ne egy bizonyos megállónál tegyen ki, hanem a házadhoz kicsit közelebb eső utcarészen (persze csak ha arra megy a busz. hazavinni azért nem fognak :D). 

Miután sikeresen megérkeztem az egyetemre, bementem a tanszékünkre leadni pár papírt, közben eltévedtem az épületben, de aztán természetesen a jófej emberek segítettek. Szóval késve érkeztem az orira kicsit. Aznap kb arról szólt az egész ori, hogy hogyan vigyázzunk mentális és fizikai egészségünkre (elég nagy hangsúlyt kapott a szexuális interakció és az alkoholfogyasztás), hogyan tudjuk befizetni a kolit, hol tudunk sportolni stb. Nem mondom, hogy sokat tanultam ebből a napból, de legalább megismerkedtem pár új emberrel Minnesotából, Bangladesből, és Nigériából. Az orientáció szünetében megint volt egy olyan pillanatom amikor cserediák feelingem volt. Történt ugyanis, hogy elmentem a mosdóba, és hát tudni kell, hogy itt a wc-k kicsit máshogy néznek ki mint otthon, úgyhogy kicsit elmélkednem kellett, hogy vajon hogyan kell lehúzni. :D Szerencsére az egyik ismerősöm anno az USA-ból küldött egy videót az ottani WC-kről (mert ő is hasonló problémával találta ott szemben magát), úgyhogy emlékeztem, hogy valami oldalsó kart kell meghúzni (látjátok, tök hasznos ha wc-s videót küldötök a barátaitoknak), és tényleg. Minden esetre vicces volt, hogy elég rövid időn belül kétszer is olyan érzésem volt mint aki a Marsról jött. És ezek még tök triviális dolgok. Hova tedd a jegyed a buszon, hogy húzd le a wc-t, hogy nyisd meg a tust...stb., de mégis. Na, de ennyit a toalettről. Az orientáció után Echo-val (így neveztem el a nigériai srácot, mert minden utolsó szavadat elismétli...nem tudom miért) elmentünk megnézni hol lesznek az óráink. Nagyjából meg is jegyeztem, bár az alagutak itt totál útvesztők. Igen, szóval, az épületek össze vannak kötve egymással alagutakkal, és egyik épületből kiköthetsz pár perc alatt egy harmadikban. De hogy hogy....rejtély. Csak arra emlékszem, hogy egyik percben még az Isbister épületben voltunk, a másikban meg már a University Centre-ben. :D Legalább bejártuk egy kicsit az épületeket ha már az orientáción semmi ilyen praktikus útbaigazítást nem kaptunk (csak, hogy mit jelent a közös megegyezésen alapuló szexuális interakció). 

Hazafele szintén buszoztam. 3 óra fele, mikor felszálltam a buszra, rám tört az álmosság, de igyekeztem ébren maradni, nehogy rossz helyen szálljak le, pláne, hogy elég esélytelen, hogy mindegyik megállónak megjegyezd a nevét és tudd mi miután jön, illetve a házak is nagyon nagyon egyformák. Kérdeztem is a buszvezetőt, hogy ha ide meg ide akarok menni, akkor ugye itt kell leszállni? Ő meg tök kedves volt, mert mondta, hogy igen, de üljek csak le, majd szól ha ott vagyunk. Szerencsére sikeresen haza is érkeztem, majd átolvastam az orientáción kapott brossúrákat, realizáltam, hogy igazából ezeket mondták el szóról-szóra, ezután pedig segítettem Irynának vacsorát készíteni. Viszonylag korán lefeküdtem, és úgy aludtam mint a bunda. Másnap a tanszékvezetőnk, Myroslav, elvitt egy városnéző túrára, hogy megismerjem Winnipeget és történelmét. Ez végül egy 10 (!!!) órás túrára sikeredett, és szerintem többet láttam Winnipegből ezalatt, mint aki már egy ideje itt él. Nagyon sok szép helyen voltunk, de erről később bővebben.

Kedden volt az egyetemen a nemzetközi diákoknak szóló orientáció első napja. Iryna elvitt kocsival, és egyúttal akkor már bemutatott a tanszékünk titkárnőjének Rose-nak (akivel már hónap óta levelezek különböző hivatalos ügyekben), meg a koordinátornak, Lindának. Kaptam tőle kulcsot a POSTALÁDÁMHOZ! :D Nagyon fontosnak érzem magam. Mindketten nagyon aranyosak. Azt hittem Rose fiatalabb lesz, meg ilyen kis tip-top, ehhez képest egy idősebb, inkább tyúkanyó-féle hölgy. Linda meg picit pösze, de nem baj. Azt még nem tudom pontosan hol lesz az irodám, de azt ígérte, hogy a szerdai tanszéki értekezlet után megmutatja. Minden esetre ez a BTK épület, és az óráim is itt lesznek (Fletcher Argue & Tier Building):

Persze ezeken kívül még rengeteg épület van. Amit kidob a Google ha valaki beírja, hogy University of Manitoba, az az adminisztratív központ, ahol órák igazából nincsenek. Akkor van még a University Centre épület ahol az orientációk, vagy egyéb nagyobb közösségi események zajlanak, illetve ott van az International Office is, a biztonsági szolgálat (lehet kérni safety walk-ot ingyen bármikor - ez annyit tesz, hogy ha mondjuk későn végzel vagy úgy érzed, hogy kint nem annyira biztonságos, megkérhetsz egy őrt, hogy kísérjen el a buszig vagy a koliig), akkor itt van még a gyógyszertár, illetve az orvosi rendelő is (mert bizony, itt ilyen is van; be se kell menni a városba), meg könyvesbolt és több kisebb kajálda/kávézó is. Maga az egyetemi központ amúgy olyan mintha egy szegedi belváros lenne a maga 20-30 épületével. Konkrétan szeptembertől áprilisig bizonyos épületek között ingyenes buszok közlekednek (jó, mondjuk ez leginkább a téli -40 fok miatt van, de tényleg nagyok a távolságok). Természetesen van stadion is, ahol a focimeccsek zajlanak, meg rekreációs központ. Szerencsére a legtöbb épület alagutakkal össze van kötve, hogy télen ne kelljen az extrém hidegben mászkálni. 

A bemutatkozások után átsurrantam a központi épületbe az orientációra. Beregisztráltam, haraptam pár falatot, majd az egyik szervező önkéntes leültetett a 37-es asztalhoz. Ne tudom milyen logika alapján történt ez, minden esetre körülnéztem, láttam, hogy az egyik asztalnál full indiaiak ülnek, a másik asztalnál szinte ázsiaiak, aztán persze láttam vegyes asztalokat is, én viszont egyedül ültem egy 8 fős asztalnál. Oké, mondom, legalább van helyem, és erőltetett beszélgetést sem kell kezdeményeznem. Eltelt 5 perc, senkit nem ültettek az asztalomhoz, 10 perc, senki... az egész teremben én ültem csak egyedül (biztos mellém nem találtak magyar pajtásokat, vagy nem tudom). Aztán amikor elkezdődött végül az orientáció, a mellettem lévő asztaltól oda szólt egy ausztrál csaj, hogy üljek át hozzájuk, úgyis van még ott hely. Maga az orientáció halál unalmas volt és majdhogynem haszontalan. Oké, voltak benne jó részek (leginkább az ismerkedős játékok), de leginkább csak arról szólt, hogy a 600 féle központnak meg képviseletnek meg irodának az emberei bemutatkoztak, meg elmondták, hogy fontos, hogy sose plagizáljunk/mit jelet a plagizálás stb, de azért az itteni követelményekre nem derült fény...majd október közepén egy külön worskhop-on amikorra már szerencsétlen diákoknak legalább 3 beadandót meg kell írni. :D No, de legalább kicsit összebarátkoztam a mellettem ülő japán lánnyal, és az orientáció után együtt álltunk sorba a diákigazolványunkért. 

/Amúgy vicces, mert az egyetemnek van ilyen vendég wifi-je (ami kb olyan effektív mint a TIK wifi...), de a telefonom valamiért mégis mindig az eduroam-ra csatlakozik rá (nem is értem. lol). Aztán amikor az ledob, akkor próbálkozik az UofM vendég wifi-vel, aztán amikor az is ledob, akkor megint eduroam, és így igazából elég random módon létezek a virtuális éterben ami elég zavaró tud lenni ha mondjuk épp Messengeren interaktálnál valakivel. Szóval ezúton is elnézést mindenkitől ha hébe-hóba eltűnök beszélgetés közben./

Az orientáció után eljött értem Iryna kocsival és hazamentünk. Ebédre perogies volt tejföllel. Ez olyan mint otthon a barátfüle, csak kicsit kisebb és nincs rajta prézli és almával vagy sajtos-paradicsomos krémmel van megtöltve. Estére ukrán vendégeket vártunk. Nekem az volt a tervem, hogy majd blogolok vagy sorozatot nézek, de ez így nem jött össze. :D Sok kaliforniai vörösbort ittunk (itt mindenki azt iszik; lehet nincs fehér?!), és mandulakrémes tortát ettünk, amit egy másik ukrán néni, Iryna ismerőse, készített (durva hogy egymásra találnak itt az ukránok). Este 10-kor már elég álmos voltam (mindig álmos vagyok; azt hiszem még szoknom kell az időeltolódást), úgyhogy örültem amikor végre nyugovóra térhettem, pláne, hogy másnap újra a fantasztikus orientáció várt az egyetemen, illetve mivel Iryna nem ért rá, egyedül kellett bebuszoznom, és mivel itt elég nagy távolságok vannak, így már maga az út megtervezése is komolyabb időt igényelt. Szerencsére sikeresen túl is éltem aztán a buszozást, de ezt kifejtem majd bővebben, mert voltak vicces pillanatok.

Mint az említettem, elsõ napomon utunkat a belváros felé vettük. Iryna útközben a kocsiból megmutatta a legfontosabb épületeket, elmagyarázta mi micsoda. Elõször a Service Canada-ba mentünk ahol a social insurance number-t lehet igényelni. Itt csak 1 órát kellett várni. Iryna ki volt akadva, én nem. Mondtam, hogy nálunk Magyarországon van, hogy többet is kell várni egy-egy hivatalban vagy akárhol.  Amikor bementél, felvették a neved és az adataid, majd mondták, hogy foglalj helyet, majd szólnak. Leginkább afrikai és ázsiai emberek ültek a hivatalban. És képzeljétek, mindenkit név szerint szólítottak!! Nem ám az, hogy sorszám, vagy "következõ", nem, mindenkit csak a keresztnevén hívtak be. Hát ez aranyos. Én egy idõsebb nénihez kerültem. Iryna elkezdte neki magyarázni, hogy én tanítani is fogok az egyetemen meg dolgozni is, és lényegében study permit-em van ami lehetõvé teszi, hogy a campuson belül dolgozzak, mire a néni benyögi mosolyogva, hogy "I don't care, I just need the papers" (nem érdekel, nekem csak a papírok kellenek). Ejjha, mondom, ha ez a híres kanadai kedvesség, akkor ebbõl nem kérek, köszönöm. Mondjuk annyira nem vettem a szívemre, mert Magyarországon is ugyanilyen kiégett, embergyûlölõ fazonok ülnek a hivatalokban. Meg is köszöntem aztán a néninek a drága idejét. 

Ezután abba a hivatalba mentünk ahol a medical card-ot lehet igényelni. Ez szükséges minden jellegû orvosi ellátáshoz.Itt már sorszámot kellett húzni. De nem ám ilyen modern gépbõl, mint mondjuk otthon a bankokban, hanem ilyen piros kis manuális izébõl húzta ki egy biztonsági õr a jegynek kinézõ papírfecnit. És a sorszám itt tényleg sorszámot jelentett. 40 ember várakozott kb. Én a 75. voltam; amikor beértünk még a 38-asnál tartottunk. Iryna megint eldobta az agyát, hogy mennyit kell majd itt várni. Aztán végülis tök effektív volt az egész, mert csak 1 órát kellett várni, és mint kiderült feleslegesen, mert nem volt egy olyan hivatalos papír nálam ami kellett volna, úgyhogy mondták, hogy azt szerezzem be, és vissza se kell mennem, mert beraktak a rendszerbe, csak küldjem el szkennelve és majd küldik a kártyámat. Hát várom. :D

Na, és ezután jött a mi kis bank-túránk. Elõször elmentünk a Royal Bank-ba, hogy na majd ott nyitok egy számlát. Oda mentünk egy emberkéhez aki konkrétan semmit nem csinált, mondtuk neki, hogy mit szeretnénk, mire mondta, hogy oké, megnézi ráér-e valaki számlát nyitni (mi van???), mert ehhez speciális ember kell, õ nem nyithat számlát. Vártunk 5 percet, 10-et, közben bármelyik alkalmazott arra jött mindegyik mosolyogva megkérdezte, hogy foglalkoztak-e már velünk. Iryna kezdett pipa lenni, és én is furán éreztem magam. Nem értettük miért kell egy specialista egy számlanyitáshoz, pláne, hogy ott ült 5 ember a bankban és senki nem csinált semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy most ez azért van, mert külföldi vagyok, vagy csak mert inkompetensek. Mivel nem történt semmi, átmentünk egy másik bankba ami közel volt, a TD-be. Ott ugyanez volt. Csávó mondja, hogy megnézi ráér-e valaki, mert amúgy a számlanyitáshoz idõpont kell (közben megpróbálta besaccolni, hogy honnan jöttem, és azt hitte francia nyelvterületrõl, mert, hogy olyan franciás akcentusom van. ???). Mivel itt sem történt semmi, átmentünk egy harmadik bankba. Ott sem jártunk sikerrel; ugyanúgy idõpontot kell kérni számlanyitáshoz (de ezt úgy, hogy amúgy ezek az emberek semmit nem csinálnak). Végül elmentünk a Bank of Montréal-ba ahol egy nõ épp ráért, és megnyitottuk a számlámat. Nehéz szülés volt. Nade! A néni elmagyarázta, hogy tulajdonképpen ezzel a számlacsomaggal lesz egy savings accountom meg egy checking accountom egyben (Magyarországon nincs ilyen, de a checking accountnak az a lényege, hogy azzal csekkeket is állíthatsz ki és bármennyi pénzt kivehetsz). Majd nagyon vidáman elmondta, hogy mostmár interneten is tudok országon belül pénzt küldeni másnak! Én csak néztem, és próbáltam nem nevetni. Hatalmas lelkesedéssel mutogatta a netes tranzakciót, én meg nem értettem, hogy ebben mi olyan nagy cucc most. Na, hát a nagy cucc az, hogy egészen eddig, sõt még mai napig, Kanadában ugyanaz van mint az USA-ban, hogy az emberek csekkeket írnak, nem utalnak, éppen ezért õk még tényleg csak mostanság ismerkednek a netes tranzakcióval. LoL :D (akaratlanul is eszembe jutott a South Park ahol a kanadaiakat mindig cikizik). Viszont pozitívum, hogy még az ilyen hivatalos helyeken is mindenki úgy köszön, hogy "Helo, hogy van?", de komolyan mindenhol.

A sikeres napunk után hazamentünk és ebédeltünk. Ebédre ukrán leves volt (borscs = céklaleves) pirítóssal. Igazából volt ebben minden; cékla, krumpli, gyökér, répa, hús, bab. Délután pihiztünk kicsit, este pedig áthívtak minket a szomszédok, akik szintén ukránok, teázni vacsi után. Vacsorára Iryna férje, Sergey is hazaért a munkából. Vele nem sokat interaktálok, mivel nem nagyon tud angolul. Átmentünk az országos cimbora szomszédokhoz (pontosabban kb átmásztunk, mert itt a házak 20 cm-re vannak egymástól. komolyan.), vittük mi is a kis teánkat, meg süteményt. A szomszédok is kipakolták a teájukat, ananászlekvárt meg mindenféle ukrán édességet. Természetesen mindenbõl ennem kellett. Eddig amióta itt vagy azóta csak eszek, mert valamit mindig meg kell kóstolni, illetve itt 2x van fõtt kaja, ebédre meg vacsorára, szóval.... :D Minden esetre nagyon filmbeillõ volt az egész teázás. Azt képzeljétek el amikor ülünk a teraszon, szürcsölgetjük a kis gyógyteát, zöld teát, és közben a háttérben a telefonról halk zongorazene szól (mint a bárokban), közben pedig mindenki ukránul beszélget, én meg csak ülök mint valami süket ponty. Hát mondom ez szinte már kafkai. 10 óra körül nyugovóra tértünk mivel másnap reggel orientációm volt az egyetemen, amire mennem kellett, bár jobb lett volna, ha csak alszok inkább egész nap. 

Szóóóval, mint azt tudjátok, vagy nem tudjátok, nagy kalandom úgy kezdődött, hogy a tanszékünkön belül lehetett pályázni vendéglektori pozícióra (magyar mint idegennyelv tanár) a Manitobai Egyetemre, Kanadába. Pályáztam, leokézták, jöttem. :D 

Kezdjük akkor az elején, az utazással. Ez volt életem első hosszabb repülése, sőt most először repültem egyedül, úgyhogy eléggé paráztam, hogy majd tuti eltévedek és Hondurason kötök ki (mondjuk ott legalább meleg van). Aztán végül Ferihegyre érve, realizáltam a reptéren, hogy na, nem is olyan nagy cucc ez. Feladtam a poggyászom, megnyugtattak, hogy Torontoban átszálláskor nem kell vele bajlódnom; átrakják, aztán security check (ahol kivételesen nem csipogott be semmim :D), és már bent is voltam. Vettem a duty free boltban vizet gyenge 400forintért, aztán vártam, hogy kinyissák a kapukat, és megkezdődjön a beszállás, közben pedig gyorsan végigtelefonáltam/sms-eztem mindenkit. Tök kényelmes volt, mert beszálláskor szerencsére nem kellett buszozgatni, hanem volt egy hosszú folyosó, ami rögtön a gépbe vezetett. A gépbe ami....FAPADOS volt! Tényleg úgy kell elképzelni mint valami WizzAir 2.0-át, csak kicsit szélesebb verzióban. Se TV nem volt, se ingyen pija (csak víz meg üdítő/kávé), és az ülések se voltak annyira kényelmesek. :( Ja, és ráadásul fal mellett ültem, úgyhogy semmit se láttam az egész utazásból (mondjuk sütött is a nap..). Viszont szerencsére egy magyar nő ült mellettem, aki már 20 éve Kanadában él, és tök jól összebratyiztunk. Sokat mesélt az itteni emberekről, az árakról, adott pár hasznos tippet, hogy milyen ruhát hol érdemes venni, mi hol olcsóbb stb, sőt még azt is bedobta, hogy nyugodtan látogassam meg őket karácsonykor inkább, mint, hogy egyedül üljek a koliban. Szóval végülis együtt szenvedtük végig a majd' 10 órás repülőutat és poénkodtunk azon, hogy az ebéd amit adtak, valószínűleg egy kisbaba gyomrára lett méretezve (a mini bort természetesen nem az ebéd mellé adták :P) :

(A doboz tartalma: 1 kanál krumplipüré, 1 kanál sóska, 1 kanál lecsó?, 1 kis darab csirke). Ezen kívül még 2 kis kekszet kaptunk az úton és helósziaszevasz, szóval mire 16:30-kor (HUN 22:30) Torontoba értünk már kopogott a szemem. Torontoban aztán "gyorsan" megkerestem a 'D' terminált, azon belül pedig a kaput ahonnan indultunk (igazából nem volt annyira bonyolult, csak naiv voltam amikor beléptem a reptérre, mert azt hitem, hogy oké ez ennyi, de aztán kiderült, hogy van még 3 emelet...). Mivel volt még 4 órám a csatlakozásig, bementem a bevándorlási hivatalba a reptéren, hogy elintézzem a vízumom. Na most ez úgy történt, hogy még leszállás előtt a repülőn ki kellett töltenie mindenkinek egy kanadai kormány által kiállított formanyomtatványt, ahol nyilatkozol az állampolgárságodról, lakhelyedről, és a látogatásod céljáról, illetve, hogy pontosan hány napig maradsz Kanadában meg, hogy nincs nálad fegyver/fűszer stb. Ezt a papírkát leszállás után meg kellett mutatni az útlevélcsekkoló kapuknál, ott jól összefirkálták pirossal meg rózsaszínnel, és ezzel cammogtam tovább, míg nem egy biztonsági őr megmutatta, hogy merre is kell mennem. A reptéri immigration office-hoz vezető úton összefutottam egy magyar csajjal (Rotary-s cserediák. hát mekkora volt már erre az esély?! :D), és együtt baktattunk egy hosszú, kihalt folyosón. Nagyon para volt. Villództak a fények (na jó, lehet, hogy nem is), és amikor beértünk az irodába, szó szerint egy lélek sem volt ott, üres székek, néhány papír itt-ott. Néztünk egymásra a csajjal, hogy ez most mi, amikor is hirtelen egy hang egy hátsó kis boxból szólított minket. Egy megfázással küzdő pasas kattintgatott párat, majd kinyomtatta a gyönyörűséges study permit-em (értsd vízum). Miután végeztem ezzel, megvacsiztam. Thai kaját ettem. Nem volt finom, de legalább sokat adtak 11 dollárért (mellé a víz gyenge 4 dollár volt) :D Amikor megkezdődött a boarding, zónánként szólították az utasokat (mindenkinek a jegyén jelezve van, hogy milyen zónába tartozik, és abban a sorrendben lehet beszállni). Vicces volt, mert először az 1-2 zóna csekkolhatott be, utána bemondták a 3-4-et, és a végére csak én meg egy idős bácsi maradtunk mint az 5-ös zóna utasai. A mi zónánkat már be se mondták, csak annyit, hogy oké, a maradék ember is beszállhat. Vicceskedett is a bácsi, hogy nekünk már biztos csak a mosdó jut. :D Ezen a gépen már volt beépített mini tv a fejtámlákon, úgyhogy lehetett filmet nézni, vagy radaron követni merre repül a gép/milyen magasan stb. Winnipegig 1,5 óra volt az út (bár 30 perc késéssel indultunk). Ez volt az a pont amikor a szervezetem már kezdte feladni, és nagyon kellett küzdenem, hogy ne aludjak el, mert mindenképp látni akartam a várost felszálláskor ha már végre ablak mellé ülhettem. Ezúton szeretném bejelenteni, hogy itt nem tapsolják meg a pilótát a repülőgépen landoláskor. Úgy tűnik ez csak nálunk szokás. 

Leszálláskor még várni kellett egy kicsit a poggyászokra, aztán felvett az ukrán lektor, Iryna, akinél addig lakok amíg nem lehet beköltözni a koliba (6 nap), és elindultunk haza. Azt mondta azt hitte, hogy sokkal magasabb leszek és, hogy ilyen kis csontika, mert volt egy olyan sztereotíp képzete, hogy a magyar lányok colosak és nagyon soványak. (???) Majdnem 50 percet autóztunk Délnek. Hazaérve Iryna 13 éves fia, és ő fogadott minket:

Ő Cooper, aki megeszi mindenkinek a lábát, és úgy trappol mint egy kis ló. Mielőtt nyugovóra tértünk, ittunk egy teát és váltottunk pár szót, illetve átadtam az ajándékokat amiket hoztam otthonról. Hajnal 2 lehetett mire lefeküdtem (HUN 09:00), és másnap addig alhattam amíg jól esett. Hát ez 08:30 volt. Egyrészt szokatlan is volt még a környezet, másrészt meg írni akartam az otthoniaknak is. Egyébként a szobám nagyon király. Konkrétan enyém az egész alagsori szint. Van egy kis nappali, egy kis rész ahol lehet számítógépezni és ebből nyílik a szobám amihez saját fürdőszoba is tartozik. Reggel amúgy Iryna konkrétan egy 5 fogásos reggelivel várt (volt sonka, bagel, Nutella, rántotta, sajt, banános joghurt). Nagyon kis aranyos! Itt mindenki annyira aranyos!!! Az a jó, hogy mivel ugye Iryna ukrán, a férje meg orosz, így inkább olyan jellegű ételeket esznek, nem amerikai...kaját, szóval sok olyan dolgot esznek amit mi is otthon, arról nem is beszélve, hogy itt kint vannak ilyen nemzetiségi boltok, ahol mindenki a saját nemzetiségének megfelelő kaját tud venni, így nem kell mellőznie a hazai ízeket (persze Magyar bolt nincs). Miután felettük a fél konyhát, elindultunk a belvárosba hivatalos ügyeket intézni: SIN (social insurance number - TB), medical card (ez kb olyan mint otthon a TAJ kártya), bankszámla. Többynire zökkenőmentesen ment, bár ez is megér egy mesét.