Szóóóval, mint azt tudjátok, vagy nem tudjátok, nagy kalandom úgy kezdődött, hogy a tanszékünkön belül lehetett pályázni vendéglektori pozícióra (magyar mint idegennyelv tanár) a Manitobai Egyetemre, Kanadába. Pályáztam, leokézták, jöttem. :D 

Kezdjük akkor az elején, az utazással. Ez volt életem első hosszabb repülése, sőt most először repültem egyedül, úgyhogy eléggé paráztam, hogy majd tuti eltévedek és Hondurason kötök ki (mondjuk ott legalább meleg van). Aztán végül Ferihegyre érve, realizáltam a reptéren, hogy na, nem is olyan nagy cucc ez. Feladtam a poggyászom, megnyugtattak, hogy Torontoban átszálláskor nem kell vele bajlódnom; átrakják, aztán security check (ahol kivételesen nem csipogott be semmim :D), és már bent is voltam. Vettem a duty free boltban vizet gyenge 400forintért, aztán vártam, hogy kinyissák a kapukat, és megkezdődjön a beszállás, közben pedig gyorsan végigtelefonáltam/sms-eztem mindenkit. Tök kényelmes volt, mert beszálláskor szerencsére nem kellett buszozgatni, hanem volt egy hosszú folyosó, ami rögtön a gépbe vezetett. A gépbe ami....FAPADOS volt! Tényleg úgy kell elképzelni mint valami WizzAir 2.0-át, csak kicsit szélesebb verzióban. Se TV nem volt, se ingyen pija (csak víz meg üdítő/kávé), és az ülések se voltak annyira kényelmesek. :( Ja, és ráadásul fal mellett ültem, úgyhogy semmit se láttam az egész utazásból (mondjuk sütött is a nap..). Viszont szerencsére egy magyar nő ült mellettem, aki már 20 éve Kanadában él, és tök jól összebratyiztunk. Sokat mesélt az itteni emberekről, az árakról, adott pár hasznos tippet, hogy milyen ruhát hol érdemes venni, mi hol olcsóbb stb, sőt még azt is bedobta, hogy nyugodtan látogassam meg őket karácsonykor inkább, mint, hogy egyedül üljek a koliban. Szóval végülis együtt szenvedtük végig a majd' 10 órás repülőutat és poénkodtunk azon, hogy az ebéd amit adtak, valószínűleg egy kisbaba gyomrára lett méretezve (a mini bort természetesen nem az ebéd mellé adták :P) :

(A doboz tartalma: 1 kanál krumplipüré, 1 kanál sóska, 1 kanál lecsó?, 1 kis darab csirke). Ezen kívül még 2 kis kekszet kaptunk az úton és helósziaszevasz, szóval mire 16:30-kor (HUN 22:30) Torontoba értünk már kopogott a szemem. Torontoban aztán "gyorsan" megkerestem a 'D' terminált, azon belül pedig a kaput ahonnan indultunk (igazából nem volt annyira bonyolult, csak naiv voltam amikor beléptem a reptérre, mert azt hitem, hogy oké ez ennyi, de aztán kiderült, hogy van még 3 emelet...). Mivel volt még 4 órám a csatlakozásig, bementem a bevándorlási hivatalba a reptéren, hogy elintézzem a vízumom. Na most ez úgy történt, hogy még leszállás előtt a repülőn ki kellett töltenie mindenkinek egy kanadai kormány által kiállított formanyomtatványt, ahol nyilatkozol az állampolgárságodról, lakhelyedről, és a látogatásod céljáról, illetve, hogy pontosan hány napig maradsz Kanadában meg, hogy nincs nálad fegyver/fűszer stb. Ezt a papírkát leszállás után meg kellett mutatni az útlevélcsekkoló kapuknál, ott jól összefirkálták pirossal meg rózsaszínnel, és ezzel cammogtam tovább, míg nem egy biztonsági őr megmutatta, hogy merre is kell mennem. A reptéri immigration office-hoz vezető úton összefutottam egy magyar csajjal (Rotary-s cserediák. hát mekkora volt már erre az esély?! :D), és együtt baktattunk egy hosszú, kihalt folyosón. Nagyon para volt. Villództak a fények (na jó, lehet, hogy nem is), és amikor beértünk az irodába, szó szerint egy lélek sem volt ott, üres székek, néhány papír itt-ott. Néztünk egymásra a csajjal, hogy ez most mi, amikor is hirtelen egy hang egy hátsó kis boxból szólított minket. Egy megfázással küzdő pasas kattintgatott párat, majd kinyomtatta a gyönyörűséges study permit-em (értsd vízum). Miután végeztem ezzel, megvacsiztam. Thai kaját ettem. Nem volt finom, de legalább sokat adtak 11 dollárért (mellé a víz gyenge 4 dollár volt) :D Amikor megkezdődött a boarding, zónánként szólították az utasokat (mindenkinek a jegyén jelezve van, hogy milyen zónába tartozik, és abban a sorrendben lehet beszállni). Vicces volt, mert először az 1-2 zóna csekkolhatott be, utána bemondták a 3-4-et, és a végére csak én meg egy idős bácsi maradtunk mint az 5-ös zóna utasai. A mi zónánkat már be se mondták, csak annyit, hogy oké, a maradék ember is beszállhat. Vicceskedett is a bácsi, hogy nekünk már biztos csak a mosdó jut. :D Ezen a gépen már volt beépített mini tv a fejtámlákon, úgyhogy lehetett filmet nézni, vagy radaron követni merre repül a gép/milyen magasan stb. Winnipegig 1,5 óra volt az út (bár 30 perc késéssel indultunk). Ez volt az a pont amikor a szervezetem már kezdte feladni, és nagyon kellett küzdenem, hogy ne aludjak el, mert mindenképp látni akartam a várost felszálláskor ha már végre ablak mellé ülhettem. Ezúton szeretném bejelenteni, hogy itt nem tapsolják meg a pilótát a repülőgépen landoláskor. Úgy tűnik ez csak nálunk szokás. 

Leszálláskor még várni kellett egy kicsit a poggyászokra, aztán felvett az ukrán lektor, Iryna, akinél addig lakok amíg nem lehet beköltözni a koliba (6 nap), és elindultunk haza. Azt mondta azt hitte, hogy sokkal magasabb leszek és, hogy ilyen kis csontika, mert volt egy olyan sztereotíp képzete, hogy a magyar lányok colosak és nagyon soványak. (???) Majdnem 50 percet autóztunk Délnek. Hazaérve Iryna 13 éves fia, és ő fogadott minket:

Ő Cooper, aki megeszi mindenkinek a lábát, és úgy trappol mint egy kis ló. Mielőtt nyugovóra tértünk, ittunk egy teát és váltottunk pár szót, illetve átadtam az ajándékokat amiket hoztam otthonról. Hajnal 2 lehetett mire lefeküdtem (HUN 09:00), és másnap addig alhattam amíg jól esett. Hát ez 08:30 volt. Egyrészt szokatlan is volt még a környezet, másrészt meg írni akartam az otthoniaknak is. Egyébként a szobám nagyon király. Konkrétan enyém az egész alagsori szint. Van egy kis nappali, egy kis rész ahol lehet számítógépezni és ebből nyílik a szobám amihez saját fürdőszoba is tartozik. Reggel amúgy Iryna konkrétan egy 5 fogásos reggelivel várt (volt sonka, bagel, Nutella, rántotta, sajt, banános joghurt). Nagyon kis aranyos! Itt mindenki annyira aranyos!!! Az a jó, hogy mivel ugye Iryna ukrán, a férje meg orosz, így inkább olyan jellegű ételeket esznek, nem amerikai...kaját, szóval sok olyan dolgot esznek amit mi is otthon, arról nem is beszélve, hogy itt kint vannak ilyen nemzetiségi boltok, ahol mindenki a saját nemzetiségének megfelelő kaját tud venni, így nem kell mellőznie a hazai ízeket (persze Magyar bolt nincs). Miután felettük a fél konyhát, elindultunk a belvárosba hivatalos ügyeket intézni: SIN (social insurance number - TB), medical card (ez kb olyan mint otthon a TAJ kártya), bankszámla. Többynire zökkenőmentesen ment, bár ez is megér egy mesét.