Szerdán volt az orientáció második napja. Ennek köszönhetően először buszozhattam Kanadában. Az egyetem elég messze van a külvárostól, úgyhogy kb 1 óra oda az út busszal. Max (Iryna fia) kikísért a buszmegállóba reggel, aminek nagyon örülök, mert ha nem mondja, nem tudtam volna, hogy az egy buszmegálló ahol megálltunk. A külvárosban, illetve a kevésbé fancybb helyeken a buszmegálló tulajdonképpen egy padot jelent. :D Itt nincsenek random padok az utcán. Nem. Ha padot látsz valahol, na az egy buszmegálló. De tényleg. A tájékozódást néhány helyen még egy villanypóznára felrögzített kb A/5-ös fehér tábla segíti, amit 5 méterről már ki nem szúrsz, rajta egy "T" betűvel (mint "transit", mert itt nem busz van, hanem tranzit, ami igazából busz, de ez már nem menő szó). A centrumban viszont már ilyen menő, télen fűtött, megállók vannak:

Amit tudni kell az itteni buszozásról az leginkább az, hogy az embereknek általában Peggo kártyájuk van, amire mindig töltenek valamennyi pénzt, és ezt a kártyát csippantják le felszálláskor egy kis masinánál a buszvezetőnél. Éppen ezért itt csak első ajtós felszállás van, és nincsenek is ellenőrök. Természetesen jegyet is lehet venni ötösével/tízesével (vagy egyesével a buszon), ami kb úgy néz ki mint egy kis zöld bélyeg. Ezt be kell dugni a masinába, az nyomtat neked egy transzfer szelvényt bar kóddal rajta ami 75 perces utazásra jogosít fel akárhány átszállással azon a 75 percen belül. Tehát pl ha rossz buszra szálltál de már érvényesítetted a jegyed, semmi baj, mert a transzfer szelvényed még 75 percig érvényes. Csak le kell csippantanod ugyanannál a masinánál ha átszállsz másik járműre (igazából itt csak busz van). A buszok így néznek ki:

Amikor felszálltam a buszra, tisztára úgy éreztem magam, mint egy cserediák (mondjuk már akkor is amikor Iryna megmutatta otthon hogyan kell megnyitni a zuhanyt - máshogy). Fogalmam sem volt hogy kell bedugni a jegyet, vagy mi történik utána, kell-e mondanom valamit. :D A buszvezetőnek is azonnal leesett, hogy feltehetőleg nem vagyok idevalósi, úgyhogy rögtön mondta mit hogy kell csinálni, és felajánlotta, hogy ha bármilyen kérdésem van, nyugodtan szóljak, vagy mondjam nyugodtan hova megyek, és segít. Hihetetlen. Itt komolyan mindenki ennyire jófej. :) Amikor felszálltam a buszra, több meglepő dolog is fogadott. Először is, fogalmam sem volt hogyan kell jelezni, mert nem voltak gombok. Mit csinál ilyenkor az ember? Figyeli a többieket. :D Az ablakoknál minden buszon fut végig egy sárga zsinór, és mint kiderült, azt kell megrángatni ha le akarsz szállni, különben nem áll meg a busz a megállónál. Nagyon oldschool. (a képet nem én készítettem)

Aztán nincsenek automatikusan nyíló hátsóajtók. Konkrétan neked kell kinyitnod őket ha ott szeretnél leszállni, méghozzá úgy, hogy kinyomod az ajtót. Szerintem pont ezért lehet az, hogy inkább mindenki elöl száll le, mert ott úgyis kinyitja a vezető. :D Kicsit úgy éreztem magam, mint aki időutazott.

A buszmegállók nagyon bonyolultak, és sok van belőlük. Az egyetem például 40 buszmegállónyira van majdnem, és itt a megállók szerintem, ahogy nagyjából megfejtettem, körzetenként vannak elnevezve, de még a körzeteken belül is jelezve van, hogy most az a déli, északi, keleti, nyugati rész, és azon belül melyik megálló (pl: Westbound Aldgate, Abbotsfield vagy Eastbound Aldgate, Paddington stb.). Egyes buszok meg bizonyos megálló után más járatszámmal közlekednek tovább. Ahogy megfigyeltem, az itt élőknek is elég bonyolult tud ez lenni, mert az utazásom során többen is odamentek a buszsofőrhöz kérdezni valamit. Viszont ami tök jó, hogy este 7 után megkérheted a buszvezetőt, hogy ne egy bizonyos megállónál tegyen ki, hanem a házadhoz kicsit közelebb eső utcarészen (persze csak ha arra megy a busz. hazavinni azért nem fognak :D). 

Miután sikeresen megérkeztem az egyetemre, bementem a tanszékünkre leadni pár papírt, közben eltévedtem az épületben, de aztán természetesen a jófej emberek segítettek. Szóval késve érkeztem az orira kicsit. Aznap kb arról szólt az egész ori, hogy hogyan vigyázzunk mentális és fizikai egészségünkre (elég nagy hangsúlyt kapott a szexuális interakció és az alkoholfogyasztás), hogyan tudjuk befizetni a kolit, hol tudunk sportolni stb. Nem mondom, hogy sokat tanultam ebből a napból, de legalább megismerkedtem pár új emberrel Minnesotából, Bangladesből, és Nigériából. Az orientáció szünetében megint volt egy olyan pillanatom amikor cserediák feelingem volt. Történt ugyanis, hogy elmentem a mosdóba, és hát tudni kell, hogy itt a wc-k kicsit máshogy néznek ki mint otthon, úgyhogy kicsit elmélkednem kellett, hogy vajon hogyan kell lehúzni. :D Szerencsére az egyik ismerősöm anno az USA-ból küldött egy videót az ottani WC-kről (mert ő is hasonló problémával találta ott szemben magát), úgyhogy emlékeztem, hogy valami oldalsó kart kell meghúzni (látjátok, tök hasznos ha wc-s videót küldötök a barátaitoknak), és tényleg. Minden esetre vicces volt, hogy elég rövid időn belül kétszer is olyan érzésem volt mint aki a Marsról jött. És ezek még tök triviális dolgok. Hova tedd a jegyed a buszon, hogy húzd le a wc-t, hogy nyisd meg a tust...stb., de mégis. Na, de ennyit a toalettről. Az orientáció után Echo-val (így neveztem el a nigériai srácot, mert minden utolsó szavadat elismétli...nem tudom miért) elmentünk megnézni hol lesznek az óráink. Nagyjából meg is jegyeztem, bár az alagutak itt totál útvesztők. Igen, szóval, az épületek össze vannak kötve egymással alagutakkal, és egyik épületből kiköthetsz pár perc alatt egy harmadikban. De hogy hogy....rejtély. Csak arra emlékszem, hogy egyik percben még az Isbister épületben voltunk, a másikban meg már a University Centre-ben. :D Legalább bejártuk egy kicsit az épületeket ha már az orientáción semmi ilyen praktikus útbaigazítást nem kaptunk (csak, hogy mit jelent a közös megegyezésen alapuló szexuális interakció). 

Hazafele szintén buszoztam. 3 óra fele, mikor felszálltam a buszra, rám tört az álmosság, de igyekeztem ébren maradni, nehogy rossz helyen szálljak le, pláne, hogy elég esélytelen, hogy mindegyik megállónak megjegyezd a nevét és tudd mi miután jön, illetve a házak is nagyon nagyon egyformák. Kérdeztem is a buszvezetőt, hogy ha ide meg ide akarok menni, akkor ugye itt kell leszállni? Ő meg tök kedves volt, mert mondta, hogy igen, de üljek csak le, majd szól ha ott vagyunk. Szerencsére sikeresen haza is érkeztem, majd átolvastam az orientáción kapott brossúrákat, realizáltam, hogy igazából ezeket mondták el szóról-szóra, ezután pedig segítettem Irynának vacsorát készíteni. Viszonylag korán lefeküdtem, és úgy aludtam mint a bunda. Másnap a tanszékvezetőnk, Myroslav, elvitt egy városnéző túrára, hogy megismerjem Winnipeget és történelmét. Ez végül egy 10 (!!!) órás túrára sikeredett, és szerintem többet láttam Winnipegből ezalatt, mint aki már egy ideje itt él. Nagyon sok szép helyen voltunk, de erről később bővebben.